A tudás illúziója

Régen foglalkoztat a tudás kérdése. Ki és mit tud, és az mennyire megbízható. Olyannyira elmerültem a témában, hogy még a szakdolgozatomat is ebből írtam, 'A tudás nem elég' címmel. Akkor még hittem benne, hogy a több tudással  meg lehet 'javítani' a világot. Vagyis azt gondoltam, hogy ha többet tudnánk, ha több embernek lenne hozzáférése a tudáshoz, tanuláshoz, ha értelmes dolgokat tanulnánk és tanítanánk, akkor egy jobb világban élnénk. 

Ugye, milyen szép?

Úgy hittem, hogy vannak emberek, akik tudják, hogy mi a jó. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk őket, megtanuljuk tőlük, tovább vigyük. És minden jó. 

Elég egyszerű recept a világ megjavulására.

Csak nem vettem figyelembe azt, hogy a tudást annyi mindenre lehet használni.  Elnyomásra például.  Kihasználásra. A körülöttünk lévők kontrollálására. Félre lehet magyarázni. Félre lehet érteni.

Akkor most jó az a tudás?

A szeretet nevében gyilkolászni lehet.
A szabadság nevében harcolni.
Soroljam tovább?

Szóval nem a tudás a megoldás. Pontosabban a tudás illúzió.

Ugyanis ha bevallanánk, hogy csak találgatunk, ha nem bújnánk a valószínűségek biztonságot adó százalékai mögé, akkor kiderülne, hogy

milyen sebezhetőek vagyunk. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. És hová visz. 

És ez megijeszt.

Ragaszkodnunk a tudásunkból adódó kimenetelhez. Mert kiderülne, hogy valójában nem tudjuk.

Könyveket bújunk. Szakértőket alkalmazunk. Jósokhoz fordulunk: professzinálisan szervezettekhez, vagy kristálygömbből,  netán kártyából jósolókhoz. Annyira tudni akarjuk. 

Mert megijeszt, ha nem tudjuk.
De miért is annyira ijesztő a 'nem tudás'?

Ha nem tudjuk, akkor nyitottan figyelünk minden lehetőséget.

Ha nem tudjuk, akkor hajlandók vagyunk megismerkedni bármi újjal, hiszen nem vagyunk semmilyen sínen.

Ha nem tudjuk, akkor letehetjük a 'világ megjavításának' a felelősségét magunkról.

Ha nem tudjuk, akkor új megoldások születhetnek.

Ha nem tudjuk, akkor nem kell a múlt béklyóit cipelnünk, a jövő terhét pedig magunkra sem vesszük.

És végre a jelenben élünk. 

Megéljük, ami van.  Úgy, ahogy van.

Nem azzal foglalkozunk, hogy minek kellene lennie. 

Nem halmozunk több feldolgozatlanságot magunk elé... alá... mögé...