Amikor megkérdezek embereket, miért is mennek ki a temetőbe, a leggyakoribb válasz ez:
"Megszólnak, ha nem teszem."
Éppen ezért megszólhatsz, felháborodhatsz, de én nem megyek.
Ugyanis nekem több sebből is vérzik ez az ünnep:
1. Először is el kellene hinnem, hogy van valaki, aki az elhunyt szerettemből maradt, "aki" ugye ott van (ott lakik?) a temetőben. Jó esetben, már csak a pora kerül oda.
Ha elhinném, akkor talán meg kellene változtatnom pár dolgot e szerint: mert kaphatna a szerettem a vasárnapi csirkecombból, meg ugye megmutatnám neki a frissen kötött pulóveremet is. Aztán kicsit lelkiismeret-furdalásom volna - legalábbis legkésőbb a fagy beálltával-, hogy az én szerettem mégiscsak a temetőben dekkol...
És ha nem hiszem, akkor marad az, hogy a kövek gyönyörű és drága virágokat kapnak.
Néha még villanyoszlop is kap belőle.
Szép szokás. Ebben a kultúrában kérem, megbecsülik a köveket. Nem baj, ha a gyerek lyukas cipőben jár, sok a halott, kell a virágra... (ezt a példát korábban egy előadásban hallottam, mesének hittem, és most, hogy élőben is találkozom vele, elámulok)- nem kell messzire menni, innen a szomszéd utcából való történet.
2. El is jutottunk a lényeghez: nehéz nem észrevenni a virágosok örömét. De ezen könnyen túl is lendülök, mert személy szerint imádom ezeket a virágokat, meg a többit is. Például szívesen látnám, ha minden hétvégén ekkora csokrokkal rohangálnának az emberek, hogy a saját vázájukat töltsék meg. Vagy megajándékozzák egymást.
4. Csendben nézegetem a pár napos őrületet. A rádióból gyászzene szól, negyed óránként emlékeztetnek, hogy milyen híresség halt meg ebben az évben. Akkor már inkább kutyaséta. Ott visz el az út, a temető mellett, tudod nem a főúton, hanem csak a mellékúton , nem fog az aszfaltot kapni sose. Nem is kell, a mezőre vezet. Hát majdnem a fejünkre szórják a gondos hozzátartozók a lekaszabolt leveleket. A kuka... ja... messze van. Drága virág, mécses, áhítat, kegyelet. ?
3. De ami ebben az évben kiverte számomra a biztosítékot, az ez: a temetkezési bizniszben érdekeltek konferenciája. (!) Minden évben egy-egy téma körül forog, ebben az évben a turizmus. (Jó, nem?) Nem viccelek! Járj utána, tényleg. Tényleg. Hogyan is tudnák rávenni az embereket, hogy minél nagyobb létszámban temetőbe járjanak? A válasz: Turistacsoportok
formájában. Temetőmarketing.
Lehet, hogy fekete humor, de nem tudok most jobbat: a túl sok halott annyira mégsem jó biznisz, hiszen az élők fizetnek. Tehát jöjjenek az élők.
Szerintem is jöjjenek az élők. Az édesanyámmal megegyeztem, hogy inkább életében kapjon tőlem virágot. A temetőbe nem fogok járni. Azt mondja, rendben. Azt mondja, nem kíván a temetőben lakni. :-) Én sem.
"Megszólnak, ha nem teszem."
Éppen ezért megszólhatsz, felháborodhatsz, de én nem megyek.
Ugyanis nekem több sebből is vérzik ez az ünnep:
1. Először is el kellene hinnem, hogy van valaki, aki az elhunyt szerettemből maradt, "aki" ugye ott van (ott lakik?) a temetőben. Jó esetben, már csak a pora kerül oda.
Ha elhinném, akkor talán meg kellene változtatnom pár dolgot e szerint: mert kaphatna a szerettem a vasárnapi csirkecombból, meg ugye megmutatnám neki a frissen kötött pulóveremet is. Aztán kicsit lelkiismeret-furdalásom volna - legalábbis legkésőbb a fagy beálltával-, hogy az én szerettem mégiscsak a temetőben dekkol...
És ha nem hiszem, akkor marad az, hogy a kövek gyönyörű és drága virágokat kapnak.
Néha még villanyoszlop is kap belőle.
Szép szokás. Ebben a kultúrában kérem, megbecsülik a köveket. Nem baj, ha a gyerek lyukas cipőben jár, sok a halott, kell a virágra... (ezt a példát korábban egy előadásban hallottam, mesének hittem, és most, hogy élőben is találkozom vele, elámulok)- nem kell messzire menni, innen a szomszéd utcából való történet.
2. El is jutottunk a lényeghez: nehéz nem észrevenni a virágosok örömét. De ezen könnyen túl is lendülök, mert személy szerint imádom ezeket a virágokat, meg a többit is. Például szívesen látnám, ha minden hétvégén ekkora csokrokkal rohangálnának az emberek, hogy a saját vázájukat töltsék meg. Vagy megajándékozzák egymást.
4. Csendben nézegetem a pár napos őrületet. A rádióból gyászzene szól, negyed óránként emlékeztetnek, hogy milyen híresség halt meg ebben az évben. Akkor már inkább kutyaséta. Ott visz el az út, a temető mellett, tudod nem a főúton, hanem csak a mellékúton , nem fog az aszfaltot kapni sose. Nem is kell, a mezőre vezet. Hát majdnem a fejünkre szórják a gondos hozzátartozók a lekaszabolt leveleket. A kuka... ja... messze van. Drága virág, mécses, áhítat, kegyelet. ?
3. De ami ebben az évben kiverte számomra a biztosítékot, az ez: a temetkezési bizniszben érdekeltek konferenciája. (!) Minden évben egy-egy téma körül forog, ebben az évben a turizmus. (Jó, nem?) Nem viccelek! Járj utána, tényleg. Tényleg. Hogyan is tudnák rávenni az embereket, hogy minél nagyobb létszámban temetőbe járjanak? A válasz: Turistacsoportok
formájában. Temetőmarketing.
Lehet, hogy fekete humor, de nem tudok most jobbat: a túl sok halott annyira mégsem jó biznisz, hiszen az élők fizetnek. Tehát jöjjenek az élők.
Szerintem is jöjjenek az élők. Az édesanyámmal megegyeztem, hogy inkább életében kapjon tőlem virágot. A temetőbe nem fogok járni. Azt mondja, rendben. Azt mondja, nem kíván a temetőben lakni. :-) Én sem.
Szerintem kapjanak virágot az élők.
Amúgy pedig szívesen emlékezem a szeretteimre, amikor a kedvenc ételüket főzöm, az általuk oltott gyümölcsfáról majszolom a termést, a kezük munkáját terítem az asztalra, a kedvenc történetüket mesélem, vagy előveszem az emlékkönyvet, amibe beleírtak, vagy csak egyszerűen minden nélkül eszembe jutnak.
3 megjegyzés:
Teljesen ezen az állásponton vagyok én is, én sem járok temetőbe.... és a hideg ráz ettől a felhajtástól, ami zajlik ilyenkor...
Hogy mennyire igaz minden, amit írtál. És milyen tipikus ez a "megszólnak". Anyai nagypapám márciusban halt meg. Én három hónapig hordtam feketét, aztán nem bírtam tovább, már csak Ábel miatt sem. Nagyanyám nem hagyja, hogy anyukám is váltson. Pedig papám világ életében utálta, hogy falun az asszonyok folyton feketében járnak, mint a varjak és vadidegenek temetésén siránkoznak. És mindezt azért, mert még megszólják őket...
És az is olyan álszent, hogy telerakják elsején az emberek a sírokat virágokkal, évközben meg feléje sem néznek. Akkor aznapi is maradhatnának otthon egy szál gyertyát gyújtva.
Kriszta, Barbi, úgy hiszem, hogy ez az álszentség meg tud változni. Először az emberek egy kisebb csoportja mondja azt, hogy nem kérünk belőle. Aztán kis idő elteltével többen... és még többen. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem "divat" álszentnek lenni.
Elvégre ma már nem "divat" például máglyán égetni embereket. Szóval...
Mondjuk 300 év múlva már jó lehet ez az egész. :-) Vagy lehet, hogy hamarabb is?
Megjegyzés küldése