Mire tanítottak a falfirkák?

Szóval nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálok. Nekem sem tetszik minden, amit mások csinálnak. Hát persze, ezt tudtam eddig is. De hiába tudtam-tudom, időnként mégiscsak háborúzom másokkal. Értsd: meg akarom menteni, meggyőzni, bebizonyítani stb.

Tulajdonképpen saját magamnak sem mindig tetszik, amit csinálok. Például az, amikor háborúzom. 

Ráadásul emiatt még saját magammal is háborúzom: hogy miért is csinálom? Na, ez a teljes őrület: háborúzni a háborúskodás miatt. 

Sajnos... azt tippelem, nem én vagyok az egyetlen, aki belül háborúzik... azaz csak háborúzott.
Én így álltam le vele: 

Nagyon egyszerű a megoldásom.

Arra jöttem rá, hogy ez az egész csak energetikai kérdés.
De tényleg. 

Tegyük fel, hogy zavarnak a városban a falfirkák. Velem így volt. Akármerre járok vagy kelek a városban, mindenütt észreveszem őket, mérgelődöm miattuk. Hát nem borzasztó?? Egy percen belül már helyeselnek mellettem az emberek, és kórusban szidjuk a falfirkákat. Rögtön tudni fogom a "tag"-eket, meg a többi válfaját a dolognak. És hogy hány percen belül fújnak össsze egy frissen festett falat.

Szóval akkor mire is fordítottam az energiámat? Szidtam, és alaposan belemélyedtem a falfirkálás rejtelmeibe. Valami olyasmibe merültem bele, ami 

1. nem jó nekem

2. nem tetszik, és nem is tartom elfogadhatónak

Akár mennyit szidom a falfirkákat, vagy falfirkászokat, van belőlük utánpótlás.
Amit megváltoztathatok... az az én hozzáállásom...

Tegyük fel, hogy a lemosás is ilyen hatékonyan menne. Csak tegyük fel. 

Akkor sem lehet a falfirkák 100%-át eltűntetni a látóteremből. Mert észreveszem úgyis. Ha nincs falfirka, van egyéb rongálás. Szóval be tudom helyettesíteni. Azokat sem kedvelem, az sem jó nekem, nem tetszik. stb.

Tehát  mégiscsak jobb lenne, ha elfogadnám a létezését. Van. Adottság. Ettől még nem kell szeretni. Csak elfogadni, hogy van. Van ahol több, van ahol kevesebb. Még az erdőben is. Azzal, hogy elfogadtam, még nem kell automatikusan támogatnom is. Sőt, ezzel én sem váltam falfirásszá. Csak abbahagytam a küzdelmet, a háborút. Ha választásom adódik, akkor választhatom azt a lakókörnyezetet, várost stb, ahol kevesebb van. De nem adódik mindig választás. 

Akkor mi legyen?

Itt az egyszerű megoldás. Másra fókuszálok. Máshová viszem az energiáimat. A fényre, ahogyan átsüt a házak között. A városi madarakra, ahogy a pocsolyában sétálnak. (Jó, tudom, van akinek a madárkérdés szintén egy méregzsák kinyitásával egyenlő. Nekem nem. Én simán tudok gyönyörködni bennük.) Vagy  arra fókuszálok, ami a dolgom ott, amit el fogok intézni, vagy a forgalomban gyönyörködöm - igen, a forgalomban való gyönyörködést már korábban megtanultam. 

Először csak a kísérlet kedvéért. Aztán rájöttem, hogy ez milyen klassz. A kísérletből állandó elfoglaltság lett. 

Így jártam ezzel is. Megtanultam meglátni a városi fényeket. Ahogy a nap végignyújtózik az utcákon, megcsiklandozva a lehulott leveleket. 

Energia. Pozitív. Jó érzés.

Szóval így döntöttem, és nem tudnak csatlakozni hozzám a panaszkodók. Amikor a velem utazók belekezdenek a nyafogásba, akkor én nem csatlakozom hozzájuk. Felajánlom, hogy keressenek inkább valami szépet, és azon legeltessék a szemüket. 

Legtöbbször furcsán néznek. Megvádolnak, hogy biztos én is velük vagyok... vagy ilyen kifacsarodott az ízlésem... vagy kötözködni akarok... 

Nem. Nem lettem falfirka rajongó. Csak nem háborgok. Az értékes energiámat inkább olyanra fordítom, ami tetszik. 

Megtanították a falfirkák. Tulajdonképpen hálás lehetek nekik, mert megtanították, hogy észrevegyem a városi fényeket. 

Mert könnyű észrevenni a balatoni naplementét... ahhoz nem kellett falfirka nekem sem...