Kő-vakáció

Néha az egyik dologból következik egy másik. Fölveszel egy kavicsot az úton. Eszedbe jut egy gyerekkori barátod. és hogy mi lehet vele. Milyen messzire sodorta az élet. A kavicsot is. Vajon ő honnan jön?

A zsebedben őrizgeted, mígnem társakat talál magának. Egy kis csipke, egy furcsa szemre emlékeztető valami, újabb lyukas kavics. Talált kincs. Vajon volt már ember kezében ez a kavics? Vagy te vagy az első élő ember, akit millió év óta meglátott? Hány év alatt lett benne ekkora lyuk? És vajon fáj egy kavicsnak szétmállani? (Nem-nem, a központi idegrendszer és egyéb tanultságok azért előfurakodnak a fejedből...)

Na jó, de amikor szétmállik, hová lesz a kristály-szelleme?

Néha egy ilyen elmélkedés alkotáshoz vezet. Vezetik a kezedet, rakod egymásra az anyagot-agyagot, ragasztod, fested, dísztíted. Csoda születik. És a kő mesél.

Máskor visszaadod a Természetnek, hogy viselje tovább ő a gondját, neked már olyan sok minden húzza a zsebedet. És vele mennek a társai. Döntöttél. Nem mesélnek többet. Elviszi őket a víz, a folyó, a szél.

Sosem volt a tiéd, csak pár napot veled töltött. Kő-vakáció.