Mindennapi szorongások

A szorongás anatómiája 

Felébredni egy új napra... te hogyan szoktál?

1. Óh, milyen csodálatos reggel, milyen remek, hogy kiugorhatok, alig várom, hogy élhessem/csinálhassam mindazt, ami mára következik...
2. Jaj, már megint reggel van... csak hadd maradjak még 5 percet... az ágy melegében és biztonságában, ne kelljen még kimásznom abba a zord 'világba'.

Ha a második a jellemzőbb rád, akkor jó esély van rá, hogy szorongsz az elkövetkezendő naptól (évtől/ élettől)
Én is ilyen szorongós alkat voltam, pontosan tudom, mit jelent: inkább aludnék, minthogy szembe kelljen találkoznom mindazzal, amit rossznak tartok. Merthogy rossznak tartom. Nem az következik, aminek az én ideális világom szerint egy reggelnek, egy napnak lennie kellene.
Nem azok az emberek, akikkkel találkozni vágynék. Vagy ha mégis, akkor azok az emberek sem azt mondják és csinálják, amit szeretnék. Sőt lehet, hogy tökéletesen ellenkezőleg, az én ízlésemmel telejesen ellentétesen működnek.
Ez pedig feszültséget okoz bennem. Jobb esetben csak morgok, hogy minek kell fölkelni, rosszabb esetben belekötök mindenbe, ami nem úgy van, ahogy szeretném. Még rosszabb esetben hisztizek.
Egy új nap következik, amiben biztos lehetek, hogy feszültséggel fogok találkozni, mert messze áll a valóság az én ideális világomtól. Persze, hogy szorongok tőle.

Az én ideális világomban béke van, szeretet, egyetértés, szabadság... a megoldások nem ki -és ráerőszakoltak, hanem megszületnek a természetük szerint. Az emberek figyelnek egymásra, nem hatalmaskodnak, nem tapossák el egymást, segítenek egymásnak, ráadásul ez a belső igényük, e szerint cselekszenek...
... folytassam?
Nem nem, kell, hogy angyalok trombitáljanak... az én ideális világom földi... vagyis az lehetne.

És ehhez képest: amivel találkozom, az igen különbözik az ideálistól. A kettő távolsága feszültséget okoz bennem. Frusztrációt, szorongást kelt.
Minél messzebb van a valóság az ideális  világomtól, annál nagyobb a szorongás.
Megütötte a feleségét... leugrott a hídról..., megerőszakolta..., éheztette..., kilakoltatta...,  törvényben megtiltotta..., ellopta a közpénzt..., arrogáns... nem válaszol...  ------- feszültség, feszültség, feszültség.

Vérmérsékletem szerint a feszültségből
- dühöt, haragot, cselekvést fabrikálhatok és megváltoztatom a fennálló világot, ameddig csak bírja az energiám
- vagy visszahúzódom és passzivitásba, depresszióba merülök

mindaddig, amíg rá nem döbbenek, nem tudok annyit változtatni, hogy az idealizált világomat valaha is elérjem. Tehát az ideális világ képzetével kellene végeznem. A csodálatos és szerető család, a békés ország és a többi álomkép... mind össze kell, hogy törjön.
És ahogy törik, egyik kép a másik után... egyre könnyebb tudomásul venni a valóságot, azt, AMI VAN. Anélkül, hogy ráaggatnám az elképzeléseimet, milyennek kellene lennie. Csökken a feszültség, mert nem akarom már, hogy más legyen a valóság, nincs tovább idális világ.
Az van, ami van.
A feszültség helyét a kíváncsiság és a nyitottság veszi át. És új utak nyílnak: hogy azzal, ami van, mit lehet kezdeni. Talán lehet valamit kezdeni. Értelmet nyer az a mondás, amit halálosan utáltam eddig, hogy ha "citromot adott az élet, készíts limonádét!"

A felfedezett nyitottságomban észreveszem, hogy süt a nap.
Csivitelnek a madarak. Gyönyörű az ég. Valaki rám mosolygott.
Még mindig történnek ízlésemtől távol álló dolgok, de már fölösleges szorongani tőlük.
Nem lett az életem hirtelen más, a körülöttem lévők sem változtak meg varázsütésre, de ami megváltozott:
Távol került tőlem a szorongás.  Nincs már dolgunk egymással. Elhagyott.

És ha mégis előjönne?  Akkor tudom, hogy jó tanítóm érkezett: meg kell találnom a hozzá tartozó idealizált világomat, hogy összetörhessem és végezzek vele.