2011. aug. 25.

Gyász: elengedni a veszteséget

Kell-e egyáltalán gyászolni? És meddig? Hol akad meg a gyász? Hiszen én azt hittem, ezt már rég elengedtem... vagyis... nem is tudom...
Ezek olyan kérdések, amelyekkel gyakran találkozom a terápiák során. 

A veszteség fájdalommal jár. Tetszik nekünk vagy sem, de így van. Ha szerettünk valakit vagy valamit, ha megnyitottuk a szívünket, ha azonosultunk vele... annak az elvesztése... fáj. 
Amit el lehet veszíteni, az fájhat, nemcsak a nyilvánvaló személyek elvesztése fáj. Fájhat az is, ha elveszítünk egy poziciót, egy beosztást, egy kedves kis állatot, egy szeretett tárgyat, egy bedőlt vállalkozást, hitelt, egy identitást, szerepet. 

Nem elég a tudás. Maga a gyász, ennek a veszteségnek és fájdalomnak a feldolgozása. Azért hangsúlyozom a fájdalom részét, mert itt történik a legtöbb megakadás: hiába tudjuk az agyunkkal: minden magyarázat megvan a veszteségre, ezzel nem lehet kiváltani azt, hogy "kifájja" magát a veszteségünk. A feldolgozás nem egyenlő a fájdalom elnyomásával, ne keverd össze. A magyarázat, hogy "neki már így jobb" vagy "ez volt a sorsa" stb. valójában belül nem hoz enyhülést. Felszínes szép szavak akkor, amikor belül egészen mást érzünk: igazságtalanságot, haragot, megbántottságot. Gyakran egy fel nem dolgozott fájdalom keserűséghez vezet: valójában meg vagyunk bántva az élet igazságtalansága miatt, haragszunk Istenre.

A fájdalom nem tart örökké. Bár a mai nyugati kultúrában a fájdalmat (fizikai szinten) szinte minden áron csillapítani, megszüntetni igyekeznek, ezért gyakran félünk is tőle. 
Valamikor azt hisszük, hogy az a fájdalom, ami a vesztességgel jár (ez főlek lelki, de lehet fizikai is!), olyan nagy, hogy sose fog elmúlni.  Vagy a másik véglet: olyan kicsi az a veszteség (katonadolog...), hogy szót sem érdemel. Ezért nem is foglalkozunk vele... 
Egyik sem fedi a valóságot. A fájdalom, az fájdalom. Nem tudjuk előre, hogy mekkora, de egyszer csak vége van. És ez az 'egyszer csak' nem években mérhető, hanem max. napokban, sokszor inkább percekben. Ha megéltél valaha is egy erős fájdalomnak a kiszabadulását a testből, valószínűleg, nem akarod  már elnyomni a többit sem. Tehát bátorítalak rá, hogy engedd meg a fájdalmat: fájja ki magát!
Nincsen időkorlát. De megígérhetem neked, hogy sokkal gyorsabban megy, mint amire általában számítunk.

Ne legyél áldozata a veszteségnek! Nincsen semmi, ami ugyanolyan lenne, mint régen, fölösleges ezt várnod. Nem fogja senki/semmi pótolni azt akit/amit elveszítettél. Lehetetlen. Hiszen mindenki mást tud adni neked. A veszteség által minden megváltozott. Engedd, hogy te magad is megváltozz. Te magad sem leszel az, aki voltál. Új emberré válsz. Nem az idő gyógyítja be a sebeket. Szerintem...
Ha átvetted már a veszteség fájdalmát, ez nem jelenti azt, hogy benne kellene tocsognod. Csak emlékezz, hogy van annak a veszteségnek valamiféle ajándéka is. Vedd át azt is! Valamilyen felismerés, érzékelés, tudatosságbeli változás, megértés, megbocsátás. Lehet, hogy megérted a halál szerepét az életben, és soha többet nem fogsz félni tőle. Ki tudja? Akár ez is megtörténik. 
Láttam rá példát  jópárat.
Ha megvan a gyógyulás -benned-, akkor egészségesen tudsz viszonyulni magadhoz és másokhoz is. 

Megszakadt a kommunikáció! Ez egy olyan indok, amit gyakran használunk arra, hogy a veszteség fájdalmát magunkhoz kössük. Amikor valaki hirtelen meghal, vagy más módon, pl. sértődésből kifolyólag megszakad a kommunikáció, rád csapja valaki az ajtót - azt hisszük, hogy a másik testi valója szükséges hozzá, hogy nekünk könnyebb legyen a lelkünk. Pedig a fájdalom bennünk van, rólunk szólna, szólhatna az az elengedés. Másrészt a tudatosság szintjén nem korlátoz a forma, ott bizony felvehető a kommunikáció. Megértés, megbocsátás, elengedés tud születni azon a szinten. 


Javaslat: Tedd a könyvjelzők közé ezt írást! Alkalom adtán, amikor szükséged van rá, vagy a szeretteidnek,  legyen emlékeztetőd, hogy van kiút a veszteségből. És emlékeztetlek, ha netán megakadnál valami miatt, kérhetsz segítséget. Van az is: rendelkezésedre áll, ha választod.


4 megjegyzés:

Abile írta...

3 hónapja, hogy elment az Édesapám. Nyugalommal, békével a lelkemben olvastam az írásodat....

Unknown írta...

Kedves Anikó,

köszönöm az írást! Engem is foglalkoztat évek óta az elengedés témája, annak mindenféle megnyilvánulása - a gyász is ilyen. Ragaszkodunk, ahelyett, hogy áramolnánk, pedig az élet állandó körforgás, jönnek-mennek a dolgok, állandó változás van. (csak a változás az állandó :-)) Ha a mag ragaszkodna a mag-léthez, sosem lenne belőle virág...

Majd jön valaki más, akinek adhatsz értéket, akivel áramolni tudsz. Aztán elmegy, és jön egy harmadik ember. Meg egy negyedik, ötödik, huszadik, századik. Mert az élethez hozzátartozik a változás, és az elváló utak nem a te értéktelenségedet jelentik!

Gotty írta...

Szia....ezek nagyon szép gondolatok, Nori.... várom én is, hogy mással áramolhassak...hiszen a fő áramvonalat fél éve vesztettem el ...rák, a barátom volt..és az űr még nem töltődött.

Az öreg kori szülő elvesztése könnyebben feldolgozható.

Gotty írta...

Szia Nóri... ezek nagyon szép gondolatok.... szeretnék mar en is tovabb aramolni, de neha nagyon nehez visszavetni magunkat az aramlatba.
Baratom fel eve ment el rakban... a munka sokat segít, de unalmas esteken sok kerdes megfogalmazodik.