![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiRDcMS0S_vsz7l9xyVvhNFztmiB-6lcEDqPKzomYjjQ8URNrS9Qazr6Sx5GaShLxk7SikL27-XDEpmllP_5mlDQELm14xcDeYWfXOxUv7amdmd3xYbfj0YfN47exKnHmchTZw_dr392WE/s320/IMG_1330.jpg)
Néha az egyik dologból következik egy másik. Fölveszel egy kavicsot az úton. Eszedbe jut egy gyerekkori barátod. és hogy mi lehet vele. Milyen messzire sodorta az élet. A kavicsot is. Vajon ő honnan jön?
A zsebedben őrizgeted, mígnem társakat talál magának. Egy kis csipke, egy furcsa szemre emlékeztető valami, újabb lyukas kavics. Talált kincs. Vajon volt már ember kezében ez a kavics? Vagy te vagy az első élő ember, akit millió év óta meglátott? Hány év alatt lett benne ekkora lyuk? És vajon fáj egy kavicsnak szétmállani? (Nem-nem, a központi idegrendszer és egyéb tanultságok azért előfurakodnak a fejedből...)
Na jó, de amikor szétmállik, hová lesz a kristály-szelleme?
Néha egy ilyen elmélkedés alkotáshoz vezet. Vezetik a kezedet, rakod egymásra az anyagot-agyagot, ragasztod, fested, dísztíted. Csoda születik. És a kő mesél.
Máskor visszaadod a Természetnek, hogy viselje tovább ő a gondját, neked már olyan sok minden húzza a zsebedet. És vele mennek a társai. Döntöttél. Nem mesélnek többet. Elviszi őket a víz, a folyó, a szél.
Sosem volt a tiéd, csak pár napot veled töltött. Kő-vakáció.
1 megjegyzés:
:)
Megjegyzés küldése