Hogyan csinálunk boldogtalan felnőtteket a gyerekekből?

Például úgy, hogy jól megtanítjuk nekik a kötelességeket...

7 éves gyermek, még nem iskolás, terápiára érkezett hozzám, és a legnagyobb vágya, hogy örömöt találjon az életben. Igen, 7 évesen.   

Csodálkozol? 

Én nem.
Mostanában nem szokatlan.

Ugyanis azok a felnőttek, akik szintén az örömöt zárták ki az életükből, hogy mindenféle elvárásnak megfeleljenek - pont erre tanítják a gyermeküket, a példával. Márpedig a példánál nincs erősebb tanítás, én úgy találom.

Mert egy "rendes szülő" szófogadó, kötelességtudó gyermeket faragni a gyermekéből... Ugye? Pont úgy, ahogyan ő is tanulta, vagy szerette volna.

Háá....t ugye, ez pedig nem megy másként, csak úgy, ha ráaggatja a gyerekre a kötelezően elvégzendő/megtanulandó teendők listáját.
És ha az kész, akkor jöhet a szórakozás, akkor jöhet bármi, ami örömöt okoz.

Csak egy dolgot nem vesz számításba ilyenkor az ember. Hogy az a kötelező feladatok sora olyan hosszúvá tud válni, hogy talán sosincs vége. A napnak pedig igen. Vagyis mi marad ki a napból? Az öröm. 

Ez a baj.

És egyszer csak azt vesszük észre, hogy gyermek figyelmetlen, depressziós, kedvetlen, örömtelen, agresszív. Vérmérséklettől függően sokféle tünetet produkál. 

Akkor most hadd sikítsak, mint egy vészjelző: anyuka, apuka, nem teszel jót a gyerekednek, ha három nyelven lesz depressziós vagy agresszív! Hadd találjon örömöt az életben!
De hogy a legnagyobbat tudd segíteni a gyereknek: találj te magad is örömöt az életedben! A kötelességeknek ugyanis sosincs vége. Neked kellene időt találni az örömökre. Mert helyetted senki sem fog. 

Ha gondolod, elküldöm hozzád is ezt a borzas örömtündért szabadítson fel egy kicsit.