2011. aug. 19.

Gyász

Véget ért egy kapcsolatom valakivel.
Nem egy szokásos kapcsolat. Mentor és mentorált. Ritkán fordul elő velem ilyesmi. Pontosabban ilyen vége még sosem volt. Mentora voltam valakinek, aki most kidobott.
Kidobott?
Igen. Kidobott.
Egy olyan képzésben vett részt, amiben magam is részt vettem évekkel korábban, ahol engem választott mentorául.
 És vége. Elvágólag.

Furcsa ügy.
Tulajdonképpen örülnöm kellene. A saját lábára állt. Ennek örülök is. A saját világát építi. Na, ennek nem. Nem férek, nem férhetek bele tovább, így is sokat feszegettem a határait. Olyan az a világ, amibe akárki nem férhet bele. Nagyon tudja, mit akar.  Ó, nagyon is.

És ezzel a kidobási ceremóniával vége lett egy lehetőségnek, a kommunikációnak. Nekem is. Neki is.
Pedig most került a célegyenesbe.
Igen, fájdalmas. Gyászolnivaló veszteség... számomra.

Számomra megszűnt a világ, amelyben mentor voltam.
Ó... hogy repesett a szívem, anno... amikor elkezdődött.
Abban a világban - visszatekintve, mintha csak fantáziáltam volna-, azt hittem, hogy egy mentor dolga az, hogy feszegesse valakinek a határait, hiszen ezekkel dolgozunk most is, később is, és fog, és fogunk  általa szabaddá válni.
Abban a fantáziában úgy tettem, hogy katalizátora legyek egy amúgy is végbemenő folyamatnak.
Abban a fantáziában szabad és egyenrangú felek osztották meg egymással a tapasztalatokat, hogy tovább vigye őket.
Abban a fantáziában voltak kérdések, és voltak válaszok. És nem voltak leosztva a szerepek, hogy ki kérdezhet, és ki válaszolhat.
Az a "fantázia" olyan valóságon alapult, ami sokaknak tényleg csak fantázia.

És most, hogy megszűntem mentornak lenni, az egész mentor-fantázia szétomlik, mint egy túlfújt szappanbuborék.
Eltűntek a mentorált  kérdései. Nincs már, akit érdekelne a válasz. Maradtak a közlései. Elvágólag.
 "Nem látom tovább biztosítottnak a személyedben azt a segítséget és támogatást, amit én a mentoromtól várok"
A képzés befejeztének másnapján. A célegyenesben.

Veszteség. Gyászolnivaló.  Aki gyászolt már valamit/valakit, amikor szívből szeretett, tudja... nem megy elvágólag. Meg kell siratni, fel kell dolgozni.

–;–
Miért osztom meg veled? Miért nem hallgatom el? Csak a jó dolgokról számolj be, mondja egy kedves ismerősöm. 
Szerintem ez jó dolog. Nem elszomorítani akartalak. Tudod, már majdnem egy hónapja, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Még akkor frissiben, amikor történt. Most  pedig azt tudom mondani, hogy béke van. Nem fáj már.  Vége. Megtette a magáét. "Kifájta" magát... ha van ilyen szó egyáltalán. Szabad lettem. 
A gyászban nem kerülhető el a fájdalom, de amikor kifájta magát, akkor jó. Azt mondják a mesterek, hogy a legnagyobb fájdalom is elhagy 7 nap alatt, ha igazán jelen vagy neki. Mindegy, hogy mi volt a veszteség... a fájdalom, az fájdalom. Akkor is, ha a másik szerint lépjél túl rajta, mit foglalkozol vele, katonadolog. Nem, nem az. Persze a legtöbb nem tart azért 7 napig.

Ajánlanám neked is. De miután nem vagyok a mentorod, az ajánlás helyett inkább a jó érzést osztom meg veled :-)

2 megjegyzés:

J. Éva írta...

Kedves Anikó!

Én nagyon fogok örülni, ha Te vagy Gyuri engem annyira megtámogatsz, hogy elinduljon a belső magamhoz való visszatalálási folyamatom. És én akkor nagyon hálás leszek!

Azt megkérdezted az illetőtől, hogy miért fogalmaz ilyen keményen, szó szerint "elvágólag"???
Ha az illető csak ilyen nyers megfogalmazáshoz jutott - egy feltételezem léleképítő jellegű - tréning után, akkor tán ne is sajnáld ezt az ügyet. Nem?
Szabó Ilona konfliktus kitisztázó gyakorlata jut eszembe.

Még nem ismerve benneteket, de Gyuri ma írt vissza és tán nemsoká találkozunk.

Szeretettel (szinte ismeretlenül, de sebaj)

Éva

Kisnyul / Andi írta...

A jó érzés átjött és megköszönöm! Szeretem az írásaidat, mert erőt adnak és egy kicsit fel is töltenek. Jaj, hogy örülök, hogy most volt időm és elolvastam.