A fájdalom természete

Bárcsak tudhatnánk előre. Bárcsak beleláthatnánk a világ szövetébe előre, hogy melyik szavunk fog sérteni, porig alázni, kést forgatni. De nem tudjuk. Igazi ez a sértés vagy csak képzelt? A fájdalom szempontjából oly mindegy.

Csak azt vesszük észre, hogy megtörtént.
A bántások 99,9%-a nem szándékos. Ugye ebből kiindulhatunk.
Szóval az ember nem kívánja szándékosan elveszíteni az évek sok munkájával összegyűjtött blogbarátait, olvasóit. És az ember nem kívánja szándékosan elveszíteni a blogszerzőt sem, aki oly sok szépséget hoz a világba.
Nem szándékos, mégis megtörténik. Mi az oka? Ki tudja?
Mint a forgószél. Nincs ember a földön, aki értené a keletkezését. A fizika mai tudása szerint nem is történhetne meg -mert hogy ki kellene egyenlítődnie mielőtt hatalmassá duzzadna. Elmélet ide vagy oda, mégiscsak ott van. Megforgat.

A fájdalom sem más: egyszer csak azt vesszük észre, hogy fáj. Bántók voltunk, vagy megbántottak? Fáj az mindkét oldalnak. Azt vesszük észre, hogy talán nem is a friss sebbel van a legnagyobb baj: hanem azzal, hogy az rárakódott régiekre. Régi, meg nem oldott, ki nem mondott, ki nem sírt, el nem eresztett energiákra. És furcsa módon adódnak össze: összerakódnak. Jobban fáj, mint valaha is hittük volna. Megforgat. Kiforgat?

"Mit tehetnék? Mit tehetnék?...
Ne engedjem többet, hogy fájjon? ...Mostantól másképp lesz!" És bedeszkázok, bezárok, kizárok, elnémulok. Vagy elhagyok. Ide aztán soha többet be nem teszem a lábam...
Nem fáj? De igen. Ez az igazság.

"Hogy a csudába lehetne megszabadulni a fájdalomtól. Cipelek már 10 éve, 20 éve épp eleget, és most itt egy újabb. Most már dühös is vagyok, mert megígértem magamnak, hogy nem engedem, hogy fájjon."

***

Hahó, itt egy megoldás. Állj meg egy pillanatra. Tudom, hogy fáj. És "átlátok" rajtad. Ugyanis látom, hogy nem vagy egyenlő a fájdalommal. Látom a csodádat. Ha velem tartasz, szabadulhatsz a fájdalom markából, mindegy hogy bántottál vagy bántottak.

Kívánom felébreszteni benned a felszínnél sokkal mélyebb, a valódi önmagadat. Azt, aki valójában vagy. Azt, aki a szíved dobogásáért felelős, akitől a szemed csillog és aki a légzésedet működteti... mindig, minden pillanatban, még amikor nem figyelsz rá, akkor is.
Ez a részed (egészed?) tudja, hogy nem vagy egyenlő a fájdalommal. Tudja, hogy a fájdalom múlik. A legkönnyebben akkor, ha szabad utat kap. Talán ki nem mondott szavak kerülnek útjukra. Talán lenyelt könnyek távoznak. Ha összegyűltek a rétegek, lehet, igen intenzív a szabadulás. Talán úgy érzed elpussssztííít.... Zokogás? Remegés? Egy pár másodperc... és ha még mindig nem mozdulsz, talán észreveszed, hogy egy picit könnyebb. Aztán egyre inkább. Valami megváltozik. Múlik a fájdalom. Elhagy. Nincs maradása. Még vissza sem tarthatod. Szabad vagy.

A forgószél közepét a szemének hívják.
Ott nem marad más, csak a tiszta tudatosság. Mozdulatlan béke. De hogy megtapasztalhasd, át kell esned a forgószél hatalmas energiáján. És talán eljön az a pont is, amikor hálás leszel a Létezésnek, hogy hozta neked ezt a fájdalmat, mert végre... végre... ennyi év után felszínre került valami, ami igaz gyógyulást kaphatott.
Ez a katarzis, ami a drámákban spontán történni tud. Ez az, amire annyira vágyunk. Ettől lesz értelme átmenni a fájdalmon.

És ha megtapasztaltad csak egyszer is valaha életedben, amiről most beszélek-és tudom, hogy így van- akkor most, itt a lehetőség elengedni bántást és bántottságot, hogy meggyógyulhasson benned valami. Mélyen és mélyről. És ha te megengedted magadnak, az lehetőség, valaki másnak is, hogy ugyanezt megtegye...
És egyszer csak arra ébredünk, hogy nincs már több feldolgoznivaló fájdalom. :-)Szabad vagy. Te is. Én is.

Látod már te is a csodádat? Aki te vagy, most, hogy elhagyott a fájdalom. És szabadon megnyilvánulhatsz. Szavakban, tettekben, illatokban. Mert önmagadtól vagy egyéni és különleges. Nem a fájdalom beszél belőled. Mert nincs többet veled.
És új, a szabadságból jövő szavak kívánnak megnyilvánulni rajtad keresztül.