Specializálódás? Avagy mi minden fér bele egy életbe

Amikor egy perc alatt lehúzod magad, mert nem vagy elég...(ügyes, okos, jó, sikeres... stb.) az életedben, csak jusson eszedbe ez:

"Egy emberi lénynek képesnek kell lennie pelenkát cserélni, megtervezni egy hadjáratot, feldarabolni egy disznót, hajót kormányozni, épületet tervezni, szonettet írni, számlaegyenleget beállítani, falat felhúzni, csontot helyrerakni, vígasztalni a haldoklót, rendelést leadni és felvenni, együttműködni, egyedül megoldani, egyenletet kiszámolni, új problémát analizálni, kitrágyázni, programozni, ízletes ételt főzni, hatékonyan harcolni és hősiesen meghalni. A specializálódás a rovarokra marad. "

Robert Heinlein

Vagy a vírusokra? :-)

Tényleg, nyáron mit csinálnak az influenzavírusok?

Megtudni a jövőt

Nem mindannyian arra vágyunk, hogy tudjuk mi következik?

Mennyi kínlódás, döntésképtelenség és egyéb nyafogás adódik belőle, hogy nem tudjuk.

Habár mindent megteszünk érte, hogy tudjuk, minél biztosabbak legyünk a jövőben, egyszercsak mégis be kellene látni, hogy nem megy: valószínűségekkel dolgozunk, adatokat gyűjtünk, a múltból következtetéseket vonunk le, trendvonalakat húzgálunk, jóslásokba bocsátkozunk, kívánatos vagy 'nem kívánatos energiaformák' mondják meg, hogy legyen.

Egész iparágak élnek meg belőle - és belőlünk. Mert kémleljük a jövőt.

Tudni akarjuk az időjárást, a pénzügyi piacok mozgását, a divatokat, az összes égitestek mozgását, a tömegek befolyásolását, hogy elváljunk-e mert megjelent a tökéletes lélektársunk, és egyszerűen azt is, hogy minek örülne a gyerekünk a születésnapjára...

Jósok: a kicsi és büdös, függönyös varázsgömbös lukakban... és a nagy fényes, csillogó, számítógépes irodákban. Átható tekintetűek, delejesek, álmodozók vagy tekintet nélküliek, gép mögött kuksolók.

Mennyi ismeretlen. Gyűjtjük az adatokat. És ha a világ leggyorsabb számítógépei is állanak a rendelkezésünkre, akkor is csak azt a következtetést tudjuk levonni biztosan -habár mindenki másnál több adatból és gyorsabban-, hogy nem tudjuk az összes változót befogni. Ott az ismeretlen faktor.

Elég drámai.

Minél közelebbről vizsgáljuk meg, annál inkább kiderül, hogy sokkal többet nem tudunk, mint amiről hittük, hogy igen. Oda az emberiség hatalmas tudása...

Mégis mennyire vágyunk rá, hogy tudjuk a jövőt.

Jól van, játsszunk el egy kicsit a gondolattal: 'én vagyok az, aki meg tudom mondani a halálod pontos időpontját.' Érdekel? Megmondjam?

Érdekes, a legtöbb ember nem akarja tudni- a saját felmérésem szerint...

Naháát?! Ha megmondanám, úgyis

-azonnal kételkedni kezdene... ki vagy, te, hogy ilyen biztos vagy benne... mi van, ha mégsem tudod... és ha ez csak egy önmagát beteljesítő jóslat?... mit képzelsz, hogy így megmondod...

Érdekes, a legtöbb ember, azt mondja, az élet addig tart, amíg tart. Mit számít, hogy tudom-e a végét... Sőt, talán így sokkal érdekesebb.

Jó ez a hozzáállás? Megengedi, hogy minden napunk meglepetés legyen?

Talán a többi jóslással is bánhatnánk így. Akkor talán többet foglalkoznánk a jelennel, többet lennénk a jelenben. És örömmel fogadnánk minden nap meglepetését, még ha olyat is hoz, amit soha el nem tudtunk volna képzelni.

Az milyen élet lenne?

Tennivalók ismét

Asszem... le vagyok egy kicsit maradva... mindjárt péntek.

Vagy mégis inkább 'barlang-jógi'-nak kellett volna menni?

Miért mondanak igazat a tinédzserek?

A kutatás, amiről itt korábban szó volt, arról is beszámol, hogy miért mondanak igazat a tinédzserek.

Alapvetően 3 indok miatt:
1. Mert tudják, hogy most nem lehet hazudni, úgyis kiderül.
2. Mert éreznek valamiféle kötelezőséget: "mégiscsak a szüleim, tudniuk kell róla"

De amit a legfontosabbnak tartottak a tinédzserek, az az, hogy
3. Mert remélhetőleg a szülők belemennek abba a bizonyos dologba, vagy pedig meg lehet vitatni.

A tinik szerint a vitatkozás jó. (Még ha a szülők bele is vannak fáradva ebbe...)
Így is úgy is, a tinik azt fogják csinálni, amit akarnak, de legalább nem kell úgy tenni, mintha a szüleik akarata szerint cselekednének.
Ahol a legtöbb a vita, ott a legtöbb az igazmondás is.
És ahol a legtöbb a vita, ott a szabályokat vitatják, nem a szülői jogot a szabályalkotásra.
A tinédzserek szerint a vita éppen a tisztelet jele, nem a tiszteletlenségé.

Vita. Vitáról beszélünk, nem veszekedésről. :-)
A vitatkozás jó.


Egy új nézőpont.
Tényleg.
Vannak olyan szabályok, amelyek csak úgy maradtak, de az élet megy tovább.
Naná, hogy meg kellene valakinek kérdőjelezni.
Ha szülőként nem hiszed, akkor gondolj csak vissza pár évvel-évtizeddel korábbra. Amikor te voltál ebben a helyzetben. Vagy lehettél volna?

Küzdelem

Közbevetőleg egy kis bulvártéma.

Amikor már 2 napja is van, hogy a vadonatúj szúnyoghálót felszereltem a konyhaablakomra - megelégelvén az állatkertet, amely a repülő objektumokból keletkezett...- és gyönyörűségesen fényesre és átlátszóra törölgettem az üveget, kitakarítva a konyhát is... és még mindig létezik, hogy zümmögnek, nyalogatják a lábaikat, gusztustalanul ráülnek mindenre... sőt ott vannak azok a vérszívó fenevadak is.

Fujjj.

Akkor most sírjak vagy nevessek?

Ér ez a téma egy blogbejegyzést?

Amikor a világ megmentésével is foglalkozhatnánk?

1. Úgy tűnik, hogy szeretnek nálam lenni ezek a repülő dögök. Pedig én nem vagyok vendégszerető velük. Szerintem. Néha létszámban még le is hagynak minket állandó lakókat.

Ez aggasztó.

2. Honnan jönnek?

A föld alól is előbújnak. Vagy az ajtó mellett leselkednek, hogy mikor nyílik már ki végre.

Az ajtó mellé őrségbe kitett kutya pedig csak álmosan pislog. Nem is érti.

Mi van itt, invázió? Túl sok katasztrófafilmet néztünk?

3. Az állatvédő elmélettel sem vagyok már annyira elfogadó: EGY eltévedt, a többi pedig jön a megmentésére...

3. Brrrr...rrrr.

4. Na, az okosabbja már kifelé igyekezne... de a háló megfogja... bi..bi..bííí.

Szóval ilyen 'küzdelmek' közepette találtam rá egyik blogbarátom nevetésterápiájára.

Eldőlt a dilemma. Inkább a nevetés.

Ha megnézed a 3 perces filmet, érteni fogod, miért is illik ide, csak scroll-ozz a bejegyzése aljáig, ott a film.

Jó mulatást! Nevess te is!

Miért hazudnak a tinédzserek? 2.

Mert mi tanítjuk meg nekik, hogy így tegyenek.

Hogyan?!
Hiszen nincs a Földön olyan szülő, aki hazudozót szeretne nevelni a gyerekéből.
Ez így is van. Egészséges lelkű szülő nem akar hazudozót a gyerekéből. Nem is a szándékkal van a hiba.
Talán még a szavak szintjén is a helyén lehetnek a dolgok. Viszont amit teszünk, az gyakran nincsen harmóniában a szavainkkal. És a gyerekeink, mint a szivacs magukba szívják a szülői példát, akár tetszik nekünk, akár nem.

Mondok egy-két példát:
- Megígérjük, hogy visszafelé megnézzük azt a piros-ezüst kisautót ott a sarki játékboltban- csak azért, hogy az üvöltés abbamaradjon. És visszafelé "véletlenül" elfelejtjük.
-Újabb és újabb kifogásokat keresünk, hogy miért nem akarunk megengedni valamit.
-Ösztönözzük a gyereket, hogy viselkedjen jól vagy viselkedjen egy bizonyos módon, "mutasson fel egy szerepet" különleges alkalmakkor és fontos emberek előtt.
Mi magunk is másképp viselkedünk- szerepeket játszunk- fontos emberek előtt.

Vagy mondjak felnőtt-felnőtt példát?
-Elmondja neked valaki, hogy mennyire örül neked, és mennyire szeretne veled együtt dolgozni.
Amikor eljön a lehetőség, "elfelejt" neked szólni. Mert...
-Ismerős mesterrel dolgoztatsz. Ő nem mondja meg neked, hogy nem vállalja a munkát, nehogy megsértsen. Te nem mondod meg neki, hogy sz@r a munka, amit végez, hanem magadban puffogsz. Belül már mindketten rég megsértődtetek, kívülről mosolyogtok. Otthon elmeséled mindezt.
Szerinted a gyereked magába szívta a mintát?

***

96 %. Rengeteg, igaz? Ezt a felmérést a tinédzserekkel végezték el.
És a felnőttek?
Ha már a felére le tudnánk vinni ezt a számot, sokkal igazibb életünk lehetne.
Fele annyian hazudnának? Vagy fele annyi dologban?

Egyet értünk, hogy igazat mondani jó és kívánatos?

Akkor?

Hol kezdjük?

(A következő bejegyzésben egy pillantást vetünk rá, hogy miért mondanak igazat a tinédzserek...)

Miért hazudnak a tinédzserek? 1.

Egy felmérés szerint- amit Po Bronson és Ashley Merryman: Nurture Shock c. könyvében tettek közzé-, a tinédzserek 96%-a hazudik a szüleinek.

Hú.

Sok?

Sokk?

Mondhatod, hogy persze persze... Amerika.

A személyes tapasztalatom szerint itthon sem jobb a helyzet.

A kutatók azt várták volna, hogy a hazugságok fő oka ez lesz majd: "inkább kimaradnék a balhéból"

Ehhez képest- nagy meglepetésre-, a következő a hazugságok legfőbb oka: "szeretném megóvni a szüleimmel való kapcsolatot, vagyis nem akarom, hogy csalódjanak bennem."

Tehát ez azt jelenti, hogy meg kell felelni a valós vagy a képzelt elvárásoknak.

Hát, ugye... ez is megérdemel egy újabb bejegyzést...

És tudod miért hazudnak a felnőttek?
Ugyanezért.

(Ez az utóbbi nem volt tárgya a kutatásnak... ezt én teszem hozzá.)

A kemény szívek világa

Döntéseket hozni nem mindig egyszerű. Különösen ebben a minket körülvevő nyugati világban, ahol
-egyrészt egyre több az információ
-másrészt bárkit is kérdezel meg, mindenkinek van egy kiváló ötlete arra, hogy mi lenne neked a jó. Így van ez egyénileg is, és így van ez sokkal tágabb szinten is.
Hogy minél kisebb legyen a tévedés lehetősége (a logikus világban) egy idő óta szakmai szabályokban, protokoll-okban, credit-ekben, minőségbiztosításban gondolkodunk. Sok szakmában már elég csak felmérni a bemenetet, és a rendszernek megfelelően előre tudható, hogy mi jön ki végeredményként. Rákerült a sínre az illető. Vagy mégsem?

Látom ezt a fajta fejlődést- és hihetetlen hatékonyságra képes, szinte gépesíti a folyamatokat. Lenyűgöző. Ragyogó és csodálatos.
Igen ám, csak gyakran a bemenet egy érző lény (ember), és nehezen viseli a szakmai szabályozást. Mindkét oldalon. A bemenő oldalon is, és a "gép" oldalon is.
Valami mintha elveszne ezekben a rendszerekben. Az "érző lénység". Az emberség.
De hiszen pont ez a lényeg- mondhatod. Pont erre van kitalálva. Vegyük ki a rendszerből az érzések eltorzító hatását. Vegyük ki a kontrollálhatatlant.

Ezért fog érzelem nélkül "kivégezni" az ellenőr. Érzelem nélkül vág át a szélhámos. Az orvos szakmai szabályok páncélja mögül hosszabbítja meg a 90 éves ember életét... még 5 órával. Megtanultuk, hogy érzések nélkül nézzük végig az erőszakot, gyilkosságot, naponta többször is akár... igen, a filmekről beszélek.
Szív nélkül döntenek emberek százainak, ezreinek, sorsáról, ha úgy hozza az élet .. mondjuk egy gomb megnyomásával.
Ezért köt házasságot bizniszből két ember, és ez a számítás működteti az életüket. Így vállalnak gyereket, mert az is a biznisz része. Csoda-e, hogy amikor válásra kerül sor, egyszerű matek alapján kiforgatják egymást az értékekből.

Jól van ez így?


Csak nézd meg a statisztikákat.
Népbetegség a depresszió.
Legfőbb halálok? Szívbetegség.
Emberek félnek egymástól. A félelem működteti a cselekedeteiket.
Emberek nem bíznak meg egymásban, ezért minden eshetőségre készen újabb és újabb szabályokat és szerződéseket hoznak.

Így megy ez már vagy 2000 év óta.
A különbség?
Hogy manapság mindent felülmúló hatékonysággal ás precizitással csap le az, aki fel van rá hatalmazva. Szakmai szabály. Minőségbiztosítás.


Jól van ez így?
Valahol mindig lyukas a rendszer. Valahol, sírva fakadunk. És dühösek, kétségbeesettek vagyunk. Valahol mélyen belül érezzük, hogy jobbat érdemlünk.
Az okosabbja azért hajt, hogy ne a kiszolgáltatott oldalon álljon...
Okosság ide vagy oda, kerülhetünk... a másik oldalra.

Jól van ez így?
Ott, ahol lyukas, ott marad egy kis remény.
Ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá.
Az én reményem, hogy ez a luk egyre nagyobb lesz.
A kemény szívek világa sem tart örökké.

A Bátorság misztériuma

Vajon honnan jön elő?

Ezt próbálom megérteni. Vajon honnan jön.

Egy szőnyeg alá söpört probléma kapcsán felébredtem az éjszaka közepén, és pontosan tudtam, hogy nem halogathatom tovább. Cselekedjek. Az is egyértelmű volt, hogy hogyan.

Brandon Bays egy meditációban döbbent rá: nagy a baj. Orvoshoz kell fordulni. (Olvashatod a könyvében is)

A klienseim gyakran elmondják, hogy sokáig tudták- vagyis észlelték a problémát belül. Csak éppen nem mertek cselekedni. Vagy reménykedtek, hogy megváltozik, vagy nem is úgy van...

És aztán, egyszer csak nem lehet hová tologatni a dolgot.

Eljön az igazság pillanata.

Bátorság.

Szembenézni valamivel, amire nem kívánnánk még csak ránézni sem.

Vajon honnan jön az a bátorság?

Évekig nem volt sehol.

Honnan jön a döntés, hogy vége?

Ünnepelni az életet

Will Hoffman filmje a pillanatról, és az élet ünnepléséről.
Érdekes, hogy pont a tegnapi bejegyzéshez kapcsolódik...

Mit jelent egy pillanat?





Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a néhány visszahozhatatalan pillanatot.

Minden nap számít

Vannak nyilvánvaló napok, amelyek számítanak. Amikor egy gyermek születni kíván... és számoljuk az idejét.

Amikor egy nyaralás napjai meg vannak számlálva.

Vagy a karácsonyt várjuk.

Most nem azokról beszélek.

Azok piros betűsek a naptárban vagy a szívünkben, és ettől sok-sok figyelmet kapnak.

Hanem... most azokról a napokról van szó, amelyek csak úgy mennek. Észrevétlenül. Mert egyik a másik után egyforma. Mert már megint reggel van, mert már megint este. Mert a hajnal és este összemosódik, és le kellene szokni a dohányzásról, vagy leadni azt a pár kilót, meg elmenni végre jógaórára... és a kutya megint összetrappolta a virágágyást.

Szóval ezek a napok is számítanak. A keserűek, az unalmasak, a 'csaklegyektúlrajtaegyszer' napok.

Ezek sem hozhatók vissza. Egyszeriek és megismételhetetlenek. Egyszer adatnak az életünkben. Azokkal az emberekkel, akikkel találkozunk megismételhetetlenül különleges találkozásban van részünk. Jót tesznek velünk vagy rosszat, visszahozhatatlanul egyedi találkozások.

Ha minden pillanatban tudatában volnánk ennek a különlegességnek, akkor másképpen élnénk?

Többet ünnepelnénk ezeket a megismételhetetlen pillanatokat? Jobban megnéznénk őket magunknak?

Megállnánk, hogy beszívjuk az illatukat? Többször néznénk napfelkeltét?

Vagy belenéznénk mélyen a veszekedő főnökünk szemébe, mert egy megismételhetetlen pillanatot osztunk meg egymással?

Talán nem mesélnénk újra és újra azokat régi, unalomig csépelt és ezáltal ki nem fakuló sztorikat, mert mindig lenne egy friss, egy új, egy mai, egy megismételhetetlen csoda.

Talán több figyelmet kapna az a mai nap. És a figyelemtől talán meg is színesedne. Volnának a piros betűsök mellett kékek és zöldek és rózsaszínek, narancsosak és mályvaszínűek. 8 évesen is 28 évesen is. 108 évesen is.

Tudnánk, hogy minden nap számít.

***
És akkor kiderülhetne, hogy mit keres az illusztrációban itt két barack? Vagy narancs? :-))

(F)elodozás

Szerettem volna valakinek megmutatni a megbocsátás erejét.

Valakinek, aki azon vacillált, hogy 'jó-jó ez a módszer, de minek az a megbocsátás...'

Napokig merengtem rajta, vajon hogyan is értethetném meg vele, amíg ő maga át nem élte. Végül ez a megoldás született.

A megbocsátás az, amelyben feloldozást adsz magadnak, és annak is, aki azt a gombot rád varrta.

Akkor is, ha kiderül, hogy te voltál, aki odavarrta.

Akkor is, ha valaki más volt az.

Talán ott marad a nyoma, de már nem akad bele semmibe.