2009. okt. 15.

Feltétlenül szeret

Gyereket szeretni könnyű. Általában minél kisebb, annál inkább. Belenézel a szemébe, és elolvadsz a gyönyörűségtől, nem lehet nem észrevenni a Fényt, ami átsugárzik rajta. Igaz?
Nem tud beszélni, mégis mindent elmond. Csuda.
Nem várod el tőle, hogy verset szavaljon, hogy telefonáljon neked naponta kétszer, igazából nem vársz tőle semmit- Csak a lényéért szereted. Azért, mert ő az, aki. Nem akarsz hozzátenni, sem elvenni belőle. Pont jó. Úgy ahogy van. Feltétel nélkül. Szereted.

Aztán telik az idő. Zajlik az élet. Egyre több az elvárás. Hiszen így normális. Normális?! Mindenki ezt csinálja? És már csak akkor szereted a gyerekedet, ha felhív téged, ha ezt vagy azt teljesíti. Elszavalja a verset, leteszi a nyelvvizsgát, karriert csinál és fát vág, ha szükséged van rá. Bizniszelsz. Hová lett a "feltétel nélkül"-ből a NÉLKÜL?
Talán beporosodott. Az elvárások felülírják. És ahogy eltűnik a NÉLKÜL, úgy halványodik a szeretet. Marad az elvárás. Patikamérlegen a telefon, a hangsúly, a karrier.

Vagy lehet szeretni feltétel nélkül egy gyereket? Akkor is ha felnőtt? Kell-e megküzdenie, megdolgoznia a szeretetedért? Meglátod-e még azt a Fényt, ami most is ott ragyog a szemében, hiába nőtt a test nagyot. Emlékszel? Pont jó. Úgy, ahogy van.
És ha a saját gyerekedet tudod szeretni -hát persze, hiszen nem nehéz, sosem volt az, akkor vajon arra is van esély, hogy adj a feltétel nélküli szeretetedből valaki más gyerekének is.

Talán az ő szemében is meglátod a Fényt.